Ugye kerültetek már hasonló helyzetbe?! Mikor olyan jó lett volna bizonyos állapotokat, érzéseket, vagy adott esetben a félelmeket ki-be kapcsolni lazán a mutatóujjunkkal… Türelmetlenebb egyedek esetében egész tenyérrel a kapcsolóra feküdve.
Nos nem tudom ki-hogyan van vele, de jelen helyzetben az én kapcsolóm kicsit megmakacsolta magát. Huss és pöcc, az élet újra elindulhat, korlátozások feloldva, menjen mindenki amerre tessék-lássék, mondta a mesélő. Mire az én személyes és különbejáratú csodás kapcsolóm karba tett kézzel, térdeit felhúzva begubbasztott a sarokba és egy dühös 5 éves kislány módjára a fal felé bámult felszegett állal „csakazértis”. Igazán kedves. Kérdő tekintettel, szemöldökömet felhúzva fordulnék felé, ha nem érezném mélyen legbelül azt, hogy megértem. Nagyon is megértem! Persze a legelején nem értettem, ugrottam a felhívásra én is – mint oly sokan – hiszen halleluja visszatért az élet, indulhat minden újra, robbanhatnak a vállalkozások, telítődhet a piac, dolgozhatnak az izmok, izzadhatnak a homlokok. Ahogy azt elképzeltük. Ám szűk 3 hónappal ezelőtt se volt egyszerű egyik pillanatról a másikra benyomni az OFF gombot. Aztán szépen lassan, lépésről-lépésre mégis megtettük, alkalmazkodtunk, befelé fordultunk, elcsendesedtünk. Csodaszép kezdeményezések és változások indultak kívül is belül is. Globálisan és egyénileg is. Ki-ki a maga módján és szintjén kihozta a helyzetből a legjobbat. Most már ezen is mosolygunk, mert túl vagyunk rajta. De, amikor még nem voltunk túl rajta, akkor igen is fejtörést okozott az OFF gomb megnyomása.
Nos… Akkor most miért is várjuk el magunktól, az érzelmeinktől, az emberektől és a vállalkozásainktól, hogy egy pöccintéssel bekattan az a bizonyos ON gomb?! Még a lámpában lévő halogén izzónak is kell idő, amíg bemelegszik. A Nap sugarainak is kell idő, amíg felmelegít. A szilvásgombócnak is kell idő, amíg megfő és a fagyasztóba tett ételnek is kell idő, amíg felolvad. Egyszerű hasonlatok, de talán épp ezért érzékletesek. A „hibába” bele esni természetesen ér. Türelmetlennek és frusztráltnak lenni ér. De csak egy ideig. Addig, ameddig annak létjogosultsága van és mutat nekünk valamit, visz valahová. Utána jöjjünk rá, mi az, amivel dolgunk van még és hogy tulajdonképpen teljesen rendben van, ha nem indul minden egyből „huss és pöcc”-re. Rendben van, ha furcsa az andalgó sétából sprintre váltani. Adjunk magunknak időt. Adjunk a másiknak időt. Adjunk az életnek és természetnek időt, hogy tegye a dolgát és lépésről-lépésre, értékelve és szeretve a folyamatosság útját újra megindulhasson bennünk és a világban is minden.
Újult erővel, új ötletekkel, gondolatokkal, tanulsággal. Értsük meg és érezzünk együtt a saját személyes kapcsolónknak és hagyjuk, hogy kiduzzogja magát. Hagyjuk, hogy szép lassan, önmagától megforduljon, felkattanjon és elöntse újra tüsténkedéseink előszobáját a fény.