De tényleg! Mégis, hogy gondolja a nyúl uraság (vagy éppen asszonyság), hogy kitanul és kipróbál más minőségeket is, mint amit eleve elrendeltek neki? Hát nem jó az, ami van? Nem elég az, amiben olyan profi évek óta, amit már megszokott és amit mindenki más is ismer és szeret? Ugyan már… Hát miért nem fut tovább az isten szerelmére ahelyett, hogy itt kíváncsiskodna és szélesítené a látókörét?! Olyan nincsen kérem szépen. És olyan sincsen, hogy egy tudósnak kedve támadjon cipót dagasztani, kovászt nevelni vagy éppen megtanulni tortát sütni. Ha pedig még azt is kitalálja, hogy ezen kívül még legalább öt másik dolog is érdekli, akkor meg aztán biztosan megüti a környezetét a guta. És képzeljük csak el, ha éppen a Gutának az ütés helyett most kivételesen simogatni támad kedve, mert olyan régóta szeretne kipróbálni valami újat…
Na azt már nem! Mindenki maradjon csak szépen a saját maga területén, a gyerekkorában kijelölt úton. Aki szépet tud alkotni az anyag világában, az ne akarjon szellemi síkon tevékenykedni. A művész lélek meg isten ments, hogy baltát ragadjon és a körfűrésszel megpróbálja lemetszeni a tujákat. Vagy mégis? Miért ne próbálhatná meg? Miért ne tanulhatna bele? Miért ne üzemeltethetne bárki az élete során többféle tevékenységet, másféle minőséget, különböző szerepeket? Értem én, hogy amikor jön az érettségi meg a pályaválasztási tanácsadó, akkor az ember feje felett ott lebeg egy óriási kérdőjel, ami topogva várja türelmetlenül, hogy végre találjuk már ki mik leszünk, ha nagyok leszünk. S ha éppenséggel ezt a kérdőjelet rendre is tudjuk parancsolni önmagunkban, még mindig ott van a családunk, a környezetünk és a társadalmunk. Akik mind, mind elvárják tőlünk, hogy jelöljünk ki tisztán egy szép egyenes utat magunknak és ha lehet ne térjünk le róla. Nincs is ezzel semmi baj, hiszen nem ártó szándékkal teszik. Teszik ezt szeretetből, védelmezésből és mert nem láttak más mintát. Generációk sokasága nőtt fel úgy, hogy egy szakmát tanult ki, egy helyen dolgozott, egy házban élte le az életét és egy város utcáit ismerte kívülről. Mert a biztosat félteni, óvni, őrizni kellett, hiszen volt éppen elég más, ami bizonytalan. És ezt a mintát adták tovább éveken át a fiatalabb nemzedéknek.
„Járt utat járatlanért el ne hagyj!” Ugye ismerős? A változtatás bizonytalan, az új mindig ismeretlen. Az ismeretlentől, pedig félni illik. Így amikor valaki élete során úgy dönt, hogy amit eddig csinált az már nem teszi boldoggá és változtatna, vagy éppen boldoggá teszi még mindig, csak mellette szívesen gyakorolná más készségeit is, azt kerekre tágult pupillák tömkellege kíséri tovább útján. Pedig miért ne lehetne többféle dolgot kipróbálni, több szakmát kitanulni, több szerepünket és tehetségünket gyümölcsöztetni egyszerre? Gyerekkorunkban ez nem okozott gondot. Amikor az óvodában valaki megkérdezett minket, hogy mivel szeretnénk foglalkozni, volt, hogy naponta változtattuk az álláspontunkat. Ma tűzoltó, holnap színész, holnapután már pizzafutár vagy királykisasszony, az után meg… Mindegy is! Nyíltan vállaltuk, hogy többféle dolog érdekel, hogy képesek vagyunk a változtatásra bármikor. És abban sem kételkedtünk, hogy bármihez fogjunk is az jó lesz. Nem azért alkottunk meg valamit, hogy az feltétlenül tökéletes legyen, hanem pusztán azért, mert volt hozzá lelkesedésünk. Szeretettel, őszinte odaadással és igazi kíváncsisággal rajzoltunk, gyurmáztunk, faragtunk, főztünk a családnak, adtunk koncerteket a plüssállatoknak, írtunk darabokat, szereltünk autókat, végeztünk el kísérleteket. Nem vártuk el magunktól, hogy tökéletes legyen, elég volt pusztán az érzés, hogy az éppen aznapra kiválasztott dolgot örömmel csináljuk. Ma! Most! Holnap meg majd valami mást.
Aztán szép lassan elfeledtük ezt az alapvető és nyugodt bizalmat önmagunk felé. Elvesztettük a tiszta gyermeki hitünket Önmagunkban, hogy nem kell feltétlenül minden pillanatban tökéleteset alkotnunk, nem kell folyton valami kézzelfogható és jól látható dolgot letennünk az asztalra. Nem kell minden napunk, minden pillanatában hasznosnak és tevékenynek lennünk. Sőt! Bármikor a jogunkban áll mást választani és bármikor lehetünk sikeresek új dolgokban is. És még csak indok sem kell hozzá. Elég volna ennyi: már nem tesz boldoggá és teljessé. De az is lehet, hogy öt év múlva meg újra érdekelni fog. A változtatás jogát fenntartom! Ám a környezetünk ezt nem nézi jó szemmel. Ezért szép lassan megtanultuk, hogy jobban járunk, ha egy dolgot választunk, ha egy szakma felé irányítjuk a fókuszunkat, abba beletesszük minden alkotó képességünket és ha sikerre visszük, akkor nem változtatunk. És ha ne adj isten nem élvezzük, vagy éppen többféle dolgot élveznénk egyszerre, akkor sem merünk változtatni. Emelem kalapom hatalmas tisztelettel a kivételek előtt. Mert igenis lehet.
Lehet változtatni álláspontot, szakmát, lakóhelyet. Lehet kipróbálni új dolgokat, lehet elhagyni a járt utat és belevágni az ismeretlenbe anélkül, hogy folytonos görcsösséggel törekednénk a siker felé. Lehetnek új álmaink, vagy akár több álmunk is egyszerre. Lehetnek nagyok az álmaink, sőt hatalmasok. Nem kell, hogy egy féle szereppel, szakmával vagy munkahellyel azonosítsuk önmagunkat. Nem kell, hogy a szabó csak szabó legyen vagy az autószerelő csak autókat szereljen. Ha mást szeretnénk választani, azzal nem csaljuk meg önmagunkat és nem csorbítjuk a képességeinket, hanem éppen hogy tágítjuk az ismereteinket. Lehet, hogy nem lesz jó, amibe belefogunk és lehet, hogy nem lesz „sikeres”. Az is lehet, hogy kipróbáljuk és rájövünk, hogy az mégsem a mi utunk. De legalább próbáljuk meg, adjunk esélyt önmagunknak, hogy újra visszataláljunk ahhoz az érzéshez, amikor szerelemmel és lelkesedéssel végzünk valamit. Pusztán azért, mert jól esik, és nem azért, mert pénzt hoz a konyhára. Még csak az sem kell, hogy minden kipróbált dolog feltétlenül a szakmánkká váljon. Lehet az egy hobbi, de az is lehet, hogy csak egyszer egy esős keddi napon kipróbáljuk, mert még sosem csináltuk és érdekel.
Viszont egy biztos. Azt, amit a hivatásunknak választunk, azt csakis szerelemmel lehet csinálni minden nap és azzal a gyermeki lelkesedéssel, amivel végig szaladtunk a folyosón, hogy megmutassuk Apának és Anyának az újdonsült Picasso festményünket, ami jó esetben állt két pálcika emberből meg egy napocskából. De szerettük és hittünk önmagunkban. Olyan hivatást válasszunk, amit ilyen lelkesedéssel tudunk csinálni nap, mint nap. És ha már nem érezzük a régi szenvedélyt valami iránt, akkor nem szégyen változtatni. Nem szégyen új dolgokat kipróbálni. Miért ne lehetnénk ma tűzoltók, holnap meg már királykisasszonyok és hercegek?
Szóval kedves nyúl uraság (vagy asszonyság) nyugodtan fogja csak meg azt a puskát és próbálja ki, hogy tetszik-e magának. És a tudós is nyugodtan próbálkozzon kovászt nevelni. Az sem baj, ha nem sikerül. Gyakorlottabb pékeknek is beletört már a bicskája, a kovász az egy makacs dolog… Meg görcsösen ragaszkodni, ahhoz, ami már nem emel minket is makacs dolog. Ne legyünk makacsok. Az az öszvérek dolga. Jajj hoppá! Hiszen pont most mondtam, hogy mindent ki lehet próbálni. Jól van, akkor legyünk makacsok, addig, amíg annak létjogosultsága van és tanít minket valamire. Lehet nem lesz egyszerű a felismerés, lehet nem fognak tapsolni minden utcasarkon a próbálkozásaink után, de mit is számít ez?! Kezdjünk bele, tegyük meg az első lépést, a többi majd jön magától.