Egy teljesen hétköznapi reggelen, futás közben a Városligetben egyszer csak néhány csodaszép
virágágyás vonta magára a figyelmemet. Az eső utáni friss és tiszta levegőtől egyfajta élénk-hűvös
filtert kaptak a szemeimben, a szirmaikon gyöngyöző hátra maradt esőcseppekkel… Gyönyörűek
voltak, színesek, szagosak, illatosak, elevenek. Szépen tematikusan sorba rendezve, katonásan színek
és árnyalatok szerint. A sárga nem kaphatott helyett a soron következő lila ágyásban, s a pink az azt
követő babarózsaszín rengetegben, és így tovább, és így tovább…
S mégis azon kaptam magam, hogy az ágyásokban egyértelműen mutatkozó rendszer ellenére, az én szememet rendre az az egy darab kis árvácska vonta magára, amelyik valamiért más árnyalatban pompázott. Hopp egy ottfelejtett lila a sárgás színvilágban, hopp egy rózsaszín tündököl ott, ahol nem volna helye a hófehérek között. Érzékelte és észlelte a tudatom a rendszert, az elvárt színvilágot, mégis sokkal homályosabban láttam, míg azt az egyet, ami nem illett a sorba, azt élesen, kiáltozva-ugrándozva-integetve. Sokkal érdekesebb volt, mint a többi ugyanolyan. Sokkal izgalmasabb. Sokkal üdítőbb. Utcákkal és sarkokkal később is az a pár másik színű virág maradt meg az emlékezetemben, az volt rám hatással, az váltott ki belőlem valamit, az indított el bennem gondolatokat, amelyik „mert” más lenni egy előre eldöntött és tűpontosan meghatározott keretrendszerben.
És ez elgondolkodtatott! Mi emberek oly egyértelműen és kellemesen tudjuk szemlélni a természetben, az állatvilágban, a művészetben, az építészetben a különlegességet, az egyediséget… Sőt kitüntetett figyelemmel jutalmazzuk, eszményítjük. Míg, ha önmagunkról van szó, akkor ugyanezt megtenni félünk. Félünk mások lenni, félünk más véleményt kialakítani, félünk nemet mondani, félünk azt mondani, hogy tiszteletben tartom az álláspontod, de én mást gondolok. Azt érezzük, hogy ha nem egyezik a véleményünk, vagy az álláspontunk dolgokról, az automatikusan maga után vonja a jó és a rossz polaritását. Egyből ráhúzzuk szinte mindenre ezt a kettősséget, hogy ha valami különbözik egymástól, akkor az egyik biztosan a „jó”, következésképpen a másik a „rossz”. Ugyanezt tesszük azzal az emberrel, aki mer egyedi lenni, vagy mer szembe menni a tömeg áramlásával és bár nehezen és kérdő tekintetek által kísérve, de mer megfordulni és adott esetben a tömeg mozgásával teljesen ellentétes irányba elindulni. Egyből azt gondoljuk, hogy az egyik út kizárja a másikat, a véleménykülönbségek esetén pedig az egyik vélemény nem élhet meg a másik mellett. Feltétlenül ki kell, hogy zárja a) a b) -t? Egymás mellett nem tudnak meglenni békességben? Persze tisztelet és szeretet a kivételeknek, akik nem félnek mások lenni. Éljetek soká és gyarapodjatok utat mutatva ezzel azoknak, akik még inkább mennek a tömeg véleménye és szava után, mintsem mernek önmaguk lenni, ami sok esetben – sőt minden esetben – azt jelenti, hogy más leszel, mint a többi. De ez nem baj. Mit nem baj?! Ez csodálatos! Ez kéne, hogy legyen az alapértelmezett! Hogy mersz önmagad lenni.
Mersz kitűnni a tömegből. Külsőleg és belsőleg is. Mersz barna hajú lenni egy szőkék uralta szépségversenyen. Mersz 150 centis lenni egy 190 centis tánckarban. Mersz bolond komikus lenni a csupa drámai balladák között. Mersz rock n’ roll-t játszani a katonásan pislogó komolyzenész között. Mersz vidékre költözni, amikor mindenki a Pesti pezsgést éli. Mersz befele fordulni egy olyan világban, ahol a külsőségek uralkodnak. Félreértés ne essék mindegyik minőséget tisztelem, becsülöm, szeretem, az életben helye van és ugyanolyan csoda az egyik, mint a másik. Az egyik sem jó, minthogy a másik sem rossz. Nem ellentétei egymásnak, mi tesszük ellentétekké. Mi állítjuk szembe magunkat a tömeggel akkor is, amikor kilógunk a sorból. Mi nem merjük büszkén vállalni, hogy különlegesek vagyunk, egyediek, egyszeriek és megismételhetetlenek. A magunk nemében valamiben mindannyian sárga árvácskák vagyunk egy lila ágyásban… S valahogy elfelejtjük azt is, hogy pont ettől a különlegességtől fog valami, vagy valaki fókusza csakis ránk vonódni. Pont amiatt, hogy mások vagyunk, pont amiatt, hogy valamiben különbözünk, mint a minket körülvevő tömeg. Attól hagyunk majd nyomot a másikban, hogy valamiben mások vagyunk, másképp gondolkodunk és ezáltal új mintákat és gondolatokat ébresztünk…
Mindannyiunkban van ilyen „valami”. Mi történne akkor, ha erre mernénk büszkék lenni? Mernénk megélni és mernénk kitüntetésként a mellünkön hordozni, mint egy tüzes virágot a felvonuláson. Tessék itt van, én ebben vagyok más, és emiatt vagyok egyedi. Ebben fogok új mintákat és tanulságokat hozni ebbe a világba. Ez az én egyedi színfoltom, ami nélkül nem lenne olyan gazdag a szivárvány. A másikban pedig tisztelni és elfogadni azt, hogy ő másban más és másban egyedi. Tisztelni, szeretni, elfogadni, támogatni, hogy előhozza önmagából, nem pedig szembe állítani önmagunkkal vagy egy rendszerrel. A virágoknak a Városligetben megy. Még valahogy sosem láttam árvácskát átgyűrűzni indáival a szemközti sorba és gyökerestül kitépni a másikat, csak azért, mert ő más, mint a többi… Lennénk esetleg egy kicsit mi is elfogadó, támogató, illatozó árvácskák? Észrevennénk, hogy a föld alatt a gyökereink összeérnek, és mindannyiunkat ugyanaz a tápláló föld tart életben?